“DALOLVA MENTEK CSATÁRÓL CSATÁRA”   Nemrég frissítve!


.

.

Tisztelt Olvasó!

.

Amennyiben Önnek lehetősége volt honlapom egyéb bejegyzéseibe beleolvasni tapasztalhatja, hogy igencsak elkötelezett vagyok egykori katonahőseink emlékének hű ápolása tekintetében. Így van ez még akkor is, ha ennek eredménye igencsak szerény. Mára már azt is elmondhatom, hogy teljesen eredménytelen. Bizonyíthatja ezt a 3-as honvédszobor ügyében jóval a Nagy Háború centenáriuma előtt általam kezdeményezett, annak a laktanyából közterületre való kerülésének elmaradása. Nem rajtam múlt.

Elmondtam már, leírtam nem is egy helyen, hogy Debrecen egykori, egyik katonai alakulatának, a 3-as honvéd alakulat hőseire emlékező, egyébként 1940-ben Debrecenben a Lajos király téren felállított katonaszobor közterületre kerülése ügyében a szükséges pénztől már csak az akarat volt a kevesebb.

De itt most nem erről akarok beszámolni, annak ellenére, hogy engem igencsak bosszantanak az ezzel kapcsolatos általam ismert történések. Talán egyszer lemerem írni úgy ahogyan gondolom.

Az előbb említett kudarcok ellenére örültem annak, hogy meghívót kaptam a nyáron egy Nagy Háborús rendezvényre, ahol találkozhattam több katona és civil ismerősömmel, kikkel együtt emlékezhettünk hőseinkre.

Ekkor említette nekem katonaismerősöm, hogy az ősz folyamán emléktáblát akarnak avatni a doberdói harcok színhelyén. Autóbuszos utazást szerveznek és jó lenne, ha részt vennék azon az ünnepségen.

Felemelő érzéssel válaszoltam, hogy szívesen ott lennék.

Bevéstem naptáramba az október végi időpontot, munkahelyemen szabadságot kértem.

Teltek a hónapok és vártam a fejleményeket teljesen hiába. Közben megtudtam, hogy az út szervezésébe „beszállt” a debreceni önkormányzat.

Miután az időpont közeledtével senki sem keresett az utazással kapcsolatosan, el kellett könyvelnem magamnak, hogy nincs számomra hely azon a bizonyos buszon, mely az egykori harcok színhelyére szállítja a delegációt. Bosszantott, de tudtam, hogy azért nem vagyok túl jó, az önkormányzat térfeléről nézve. Okát honlapom más bejegyzése is magyarázhatja.

Azért elvártam volna, hogy szólnak, hogy nemkívánatos személy vagyok ott.

Én úgy gondolom, hogy bizonyítottam már elkötelezettségem több helyen, hogy nekünk leszármazottaknak, kötelességünk mindenkor és mindenhol emlékezni hőseinkre, hősi halottainkra, kik végigharcolták, vagy közben elestek abban a borzalmas öldöklésben, melyben részt kellett venniük, amit Nagy Háborúnak hívunk.

Itt most nem akarom untatni Önt családi vonatkozású szomorú emlékeim részletével. Honlapom más bejegyzésében említem, hogy apai nagymamám három öccse halt hősi halált az első világháborúban.

Az Ő emlékük is kötelez arra, hogy feleségemmel eldöntöttük, hogy már csak azért is ott leszünk azon a bizonyos ünnepségen, melyből kihagytak a szervezők. Autóba ülünk és elutazunk Doberdóba. Szó szerint ezen a legendás településen foglaltunk magunknak szállást.

.

.

Jártunk már e térségben korábban, de bizonyosak voltunk abban, hogy ezúttal is kevés lesz az idő arra, hogy mindent megnézzünk, ami minket érdekel. És nem is veszem most figyelembe, hogy azért mi sem ismerünk mindent, ami kellene ahhoz, hogy az elvárás szerint minden helyszínt meglátogassunk. Az alig egy hétre tervezett kirándulásunkat, azért igyekeztünk tartalmasan megszervezni. Ne menjünk olyan helyre, ahol már nyolc éve jártunk, de keressünk fel a lehetőségünk szerint számunkra új helyeket az egykori harcok színhelyén.

Néhány nappal a fentebb említett táblaavató ünnepség előtt elindultunk feleségemmel ketten, saját autónkkal. A valamennyivel több, mint nyolcszáz kilométeres távot egy vérbeli gépkocsivezető könnyen levezeti, de én azért mégis a hatvankilencedikben járok. Utunk tervezése során beterveztünk egy nagykanizsai szállást. Gondoltuk, hogy félúton megalszunk. Így is történt. Korábbi szokásunknak megfelelően még akkor is, ha egy magyar városról van szó, ahova azért nem jutunk el gyakran, legalább szétnézünk. Városba érkezésünkkor úton a szállásunkat keresve feleségem jelezte, hogy látott több olyan emlékművet a városban, melyet okvetlenül meg kell néznünk.

Az egyik egy első világháborús, a „20-AS HONVÉDEK ÉS NÉPFELKELŐK EMLÉKÉNEK” kiváló szoborcsoportja.

.

.

Bocsásson meg nekem Kedves Olvasó, hogy a hasonló szobrokat én mindig azon a „szemüvegen keresztül” nézem, miszerint a debreceni 3-as honvédszobrot Medgyessy Ferenc művész úr -szerintem nem teljesen helytálló- kijelentése után néhányan, egy komisz szobornak neveznek. (Tessék csak utána olvasni a debreceni 3-as szobor elkészítésére városunk által kiírt pályázatnak. Ki nyert, ki ellen akkor?) Más első világháborús emlékműveket is figyelembe véve én úgy gondolom, hogy például a budapesti 32-esek, vagy a most látott 20-asok szobra mellett a debreceni 3-as szobor semmiképpen sem nevezhető agresszívebbnek, komiszabbnak, mégis közterületen lehetnek, nem kis megbecsüléssel. Azokat ép eszű ember nem bántja. Sok ezer hősre emlékeznek ezek az alkotások. És így van ez rendjén, gondolom én.

Nagykanizsai 48-as emlékmű látható az alábbi fotón:

.

.

Kisfaludi Strobl Zsigmond 48-as szoborcsoportján Petőfi alakját hasonlítsuk már össze a debreceni Medgyessy Ferenc Petőfi szobrával, hogy ne én mondjak véleményt!

Ugyanakkor a 48-as szobor kissé zavart engem, mert nem értettem Petőfi alakját egy első világháborús bakával egy szoborcsoportban. Ezt az ellentmondást láthatjuk feloldani az alábbi linken, ahol kiderül, hogy a 48 nem az a 48, mint amire én gondoltam, vagy mégis!?

http://www.8800.hu/apro-rejtely-48-szobor-korul/

A városban tovább sétálva láttuk meg a „NAGY-MAGYARORSZÁG” emlékművet, mely szerintem nagyban hasonlít a debreceni 39-esek emlékművére Debrecenben a Medgyessy sétányon.

rajta pedig a következő tábla:

.

Másnap korán indultunk Doberdóba az egykori ádáz harcok színhelyére. Útba esett Trieszt. Nagyon jó időben szikrázóan csillogó tenger látványa levesz bennünket a lábunkról.

.

.

Szeretnék közelebb menni azokhoz a tengerjárókhoz, melyeket az autósztrádáról láttunk, de nem sikerült. A hajógyár kerítésének résén tudtunk csak belesni, de közelre nem mehettünk. Triesztben a tengerparton sétálva a városban azért olyan fotót is készítettem, amire azért semmiképen sem vágyom. Tessék csak megnézni a következő fényképet!

.

.

Az úgynevezett „földszinten” vezet a közút. A mellette lévő járda néhol már olyan szűk, hogy csak egymás után tudunk haladni feleségemmel, de azt is óvatosan, mert szinte könyökünket súrolják az elhaladó autók. Közút felett egy szinttel villamosított vasúti pálya. Mindezek fölött pedig egy teljes autópálya szeli át körülbelül egy hatemeletes ház magasságában a város egy részét. Nem szeretnék azokban a házakban lakni, pedig ott emberek élik mindennapjaikat.

Tovább haladunk úticélunk felé. Szebbnél szebb vidék ez, legalábbis az alföldi síkvidékhez szokott szemünknek bizonnyal az. Tengerpartot körülvevő hatalmas hegyek látványa elkápráztat minket.

.

.

Távolodva a tengertől letérünk a főútról, hiszen mi egy kis faluba, Doberdóba, mai nevén Doberdo del Lago településre tartunk.

Körül vesznek minket azok a hegyek, ahol nagyapáink öldökölték egymást halomra, de minek? Értelmetlen politika, hiábavaló küzdelem nem vezetett sehova. Legfeljebb ide, ahova most mi emlékezni jöttünk. Levegőben érzem a száz éve véget ért háborúban harcolók sóhaját, hogy végre befejeződött az a borzalom. Mostanára meg már tudhatjuk, hogy mi következett azután. Azt azért azok az elcsigázott katonák sem tudhatták. Ők társaikat temették, itthoniak siratták odaveszett hozzátartozóikat. Máig gyógyíthatatlan sebek. Majd mi, mi-mindent vesztettünk! És jött a második világégés nem kevesebb megpróbáltatásokkal.

Kanyargós úton megpillantottuk a helységjelző táblát.

.

 

.

Alig másfélezres településen hamar megtaláljuk szálláshelyünket, ahova vezetett a GPS. Kapu tárva-nyitva. Pici udvaron ruhaszárítón szárad a frissen mosott ruha, kismotor, meg mindenféle ahogyan szokott lenni akár itthon is faluhelyen. Beállok az udvarra, ahol egyetlen teremtett lélek sincs.

.

.

Feleségem nyitott ajtót lát, odamegy, de ott sincs senki. Szépen kitakarított helyiségek akkurátusan beágyazott fekhely, tiszta konyha, fürdőszoba, de sehol senki. Biztatom feleségemet, hogy hívja fel az általunk ismert telefonszámot, mert legalább ő beszél angolul. Bizonyára elboldogul. Így is történt. A telefon túloldalán a tulaj elmondta neki, hogy igen az a szállásunk, amit látunk, foglaljuk el, érezzük magunkat otthon. Majd jönnek, amikor idejük engedi. Autóból kipakoltunk, bérleményünket elfoglaltuk. Nemigen tartanak itt a rossz szándékú emberektől, állapítom meg magamnak amikor cipelem cuccunkat az emeleten lévő lakosztályunkba. A tulajdonos is odakeveredett rövid időre. Fizetnünk már nem kellett, hiszen a szállás foglalásakor azt már interneten kifizettük. Eligazított minket, ha néhány nap múlva hazaindulunk hagyjuk a lakosztályunk kulcsát az ajtóban belülről és nyugodtan induljunk Isten hírével akkor is, ha nem lesznek itthon.

Túl azon, mint említettem, hogy az udvar nagykapuja sarkig nyitva fogadott minket, de mellette az utcaajtó még kilincsre sem volt becsukva, sőt belül a kulcs is benne volt. Ezt a biztonságot azért irigylem. Amíg ott laktunk, ez mindig így volt. Lakosztályunkat sem igen kellett volna eljövetelünkkor bezárni, de mi azért mindig megtettük. Gyanítom, hogy a kutya sem lett volna kíváncsi a mi kis hitvány holminkra, de ezt itthon megszoktuk, hogy még a zárt ajtó sem akadály minden esetben egyeseknek.

Programunkat igyekeztük úgy megszervezni, hogy minél többet lássunk az egykori harcok színhelyén. Ebben a térségben már jártunk, de úgy gondoltam, hogy meg kellene néznünk a Piave folyót is, ami szintén helyszíne volt az első világháborúnak.

Doberdótól Nyugatra még mintegy 150 km-t kellett utaznunk a Piave völgyéig.

.

.

Sajnos a hegyi utakon az útviszonyok olyanok, hogy ahol láthattuk volna a Piave folyót, nem lehetett megállni. Alig tudtunk néhány felvételt készíteni, melyeken legalább részben látható a folyó.

.

.

Úticélunk QUERO település volt, ahol egy Osztrák-Magyar katonai temetőt kerestünk az interneten talált adatok alapján. Körülményes volt megtalálni. Az emlékhely valójában egy emlékmű, nem egy hagyományos, Olaszországban szokványos temető volt. Az alábbi fotó jobb oldalán felül látható szögletes épület.

.

.

Gépkocsival a 45.921979, 11.940605-ös koordinátáig lehet autózni, majd kevés gyaloglással közelíthető meg a 45.922665, 11.943492 ponton a Cintero Millitare Austro-Ungarico-Germanico emlékmű. Elnevezése ellenére magyar vonatkozású adatokra nem találtunk, semmi nem utalt itt, hogy magyar katonákra emlékeznének. Vagy csak mi nem láttuk.

Hatalmas kőépítmény kivülről:

.

.

és belülről:

.

.

3461 katonára emlékeznek itt egy tábla szerint, mely tábláról fotóztam ki az alábbi korabeli fényképet:

.

.

Ha jól értem, akkor Osztrák-magyar katonák tranzitja a Piave völgye mentén 1917-1918-ban. Ezen kívül semmilyen magyar vonatkozású adat nem emlékeztet itt magyar katonákra.

Talán nem is volt érdemes ilyen sokat utaznunk idáig-gondoltam, amikor eszembe jut, hogy ha nem jövünk ide, akkor nem láttuk volna – hacsak egy pillantás erejéig is, – a Piave folyót, melynek hídján is átkeltünk oda-vissza.

.

.

.

Úton visszafelé Follinia katonai temetőjét kerestük fel a 45.955544, 12.125597 koordinátákon. a Cintero Austrio-Ungarico di Follinia temetőben mások mellett ott lengett nemzeti színű zászlónk.

.

.

Új emlékmű oldalán egykori temetőkből odavitt törött sírköveken több magyar név is olvasható.

.

.

Példásan rendben tartott emlékhely, állapíthattuk meg. A temető előtt öt, ebben a térségben jellegzetes európai-ciprus fa áll. Tobozaiból gyűjtött feleségem vagy két marékra valót.

.

.

Elveti majd ezeket a magvakat éppúgy, mint tette korábban a debreceni Bem téren ültetett fáink tobozaival is. Kár, hogy kevés mag kel ki. Van azért feleségem nevelésében néhány olyan fácska, amit korábban elültetett magból keltek ki. Kettő közülük megközelíti az egy méteres magasságot, mint alábbi fotón látható. Ezek a fácskák a konyhánkban telelnek. Hogy lesznek-e belőlük legalább olyan fák, mint amiket már több, mint öt éve a debreceni Bem térre ültettünk, nem tudom. De szeretnénk.

.

.

.

Visszatérve Follinia katonai temetőjében tett látogatásunkhoz.

Tisztelegtünk a hősök emléke előtt, mint utunk következő állomásain is mindenütt.

.

.

.

Tovább haladtunk. Palmanova városa mellett a 45.900251, 13.303601 koordinátákon található a Cimitero Austro-Ungarico di Palmanova katonai temetőbe.

.

.

Belépve ebbe a sírkertbe a döbbenet lett úrrá rajtunk annak ellenére, hogy tudtuk, hogy hova és miért jövünk.

.

.

A temető közepén álló emlékoszlop táblája szerint 670 katonának állítanak itt emléket.

.

.

Sorra olvassuk a fejkövek tábláin lévő neveket. Azt hiszem, hogy nem túlzok, ha azt mondom, hogy ott legalább kétharmad részben magyar nevek vannak.

Eredeti tervem szerint ide akartam hozni jónéhány általunk fotózott fejkövet, de terjedelme miatt inkább a szerintem magyarnak vélt neveket leírom. Próbáltam a ritka vezetéknevek közül néhányra rákeresni az interneten. És találtam is többet. Ha valaki a Nagy Háborúban elesett családtagja nevét felismerné és megkeres a honlapom beköszöntő oldalán olvasható e-mail címen, ígérem, hogy tőlem telhetően mindent megteszek, hogy a rokona fejkövéről készült fotót tőlem megkapja.

.

Nevek, melyeket úgy írom, mint ahogyan a táblákon olvashatók, még akkor is, ha azok esetleg hibásak:

BAGI SIEMONA,  BASCHAR IANOS,  BATKO LASLO,  BEKTER PAUL,  BERGDO IANOS,  DANE ISTVAN,  DANKO MICLOS,  DOUHANIES LASZLO,  FORVEC EMIL,  FULAP ISTVAN,  GOLIOT ISTVAN,  GOLZ IOSEF,  GOZDAI JOSEF,  GULIAS LAIOS,  IMIZ FRANZ,  IOSEF PETER,  KABRICH IANOS,  KANAIZER IOSEF,  KANNERTK IANOS,  KENR JOSEF,  KERKI LAIOS,  KOBELA BÉLA,  KORBOLK FERENZ,  KOSZAMIEZ ARTAL,  KOVACS IOSEF,  MACZERNIERK KARL,  MAIAG IVAN,  MAIER IOSEF,  MALA VIKTOR,  MEZEI ZOLTAN,  MORVAI IMRE,  MULES IANOS,  MULLER FRANZ,  MUTLEJ ANDREAS,  NAGI IOSEF,  NAZI SANDOR,  NORNAR LASLO,  OKRASCHI PAL,  OVRIOI JANOS,  PAL JOSEF,  PAUSEL PALL,  RANDER IOSEF,  RAOOR ANTAL,  REAUS IOSEF,  REGO ISTVAN,  RIZZ ISTVAN,  RIZZ LASLO,  RUBE RUDOLF,  SCHAZZE EMIL,  SCHIMD IOSEF,  SERZ IOSEF,  SOLK ANTON,  SUNIG ANDRAS,  SZABO SANDO,  SZMIGULSKI MICHAEL,   SZUCS ANTAL,  TOTH ISTVAN,  TOTL LAIOS,  TUMBACH WENSEL,  UMANOVA IOSEF,  URBAN FAROSTAN,  USAN IOSEF,  VARGA KAROLY,  WEINGARTNER IGNATZ,  ZEBO MICHALY,

Végül hangsúlyozom, hogy a fenti nevekkel fotóztunk olyan sírköveket, mely neveket magyar hangzásúnak véltünk. És mi csak a töredékét tudtuk lefényképezni, melyek ebben a temetőben vannak.

.

Jóval később, mint amikor ezt az anyagot feltettem honlapomra, már itthon, találtam az interneten egy olasz oldalt, ahol kereshető formában olvashatjuk a Nagy Háborúban elesett magyar katonák általuk ismert adatait, temetőnkénti bontásban. (Sajnos úgy látom, hogy csak három temető vonatkozásában.)

Természetes, hogy gyorsan rákerestem, hogy találok e adatokat az előző névsorban felsoroltakról. Meglepett, hogy csak egy véletlen kiválasztott lapról tizenegy nevet olvashatunk közülük, melyeket kék nyíllal jelöltem. Részletesebb adatok pedig úgy jelennek meg, mint ahogyan azt Kobela Béla esetében láthatjuk.

.

.

Beesteledett, visszaindulunk doberdói szállásunkra. Este sétáltunk még egyet a kis faluban. Szinte kihalt minden. Kevés ablakban látszik a villanyfény. Vagy már mindenki alszik, vagy ilyen kevesen laknak itt. Néhány gépkocsi megy el az utcán mellettünk. Az egyik parkos területen fiatalok beszélgetnek. Nem ordítoznak, törnek-zúznak, mint tapasztalhatjuk elég gyakran Debrecen város utcáin, hajnalonként.

Kicsit homályos, de felhőtlen az égbolt, telihold van.

.

.

Eszembe jut az egykori katona-nóta első versszaka.

„Kimegyek a doberdói harctérre
Feltekintek a csillagos nagy égre
Csillagos ég merre van a magyar hazám
Merre sirat engem az édesanyám …”

.

.

Hold, a csillagok pontosan úgy látszanak, mint itthon, hiszen Debrecentől légvonalban csak 640 kilométernyire vagyunk, ami csillagászati mértékkel mérve szinte semmi. Viszont az elcsigázott, sokat szenvedett katonáknak az otthonuktól mért távolság végtelennek tűnt. Sorsuk a folyton tartó öldöklésben bizonytalan volt. Kilátástalannak tűnt, hogy egyszer ennek vége lehet. Naponta temették bajtársaikat tízesével, százasával. Mint olvashatjuk a Nagy Háborús visszaemlékezésekben, hogy egy-egy támadás alkalmával néha szinte egész századok estek el. Alig maradt katona, nem győzték itthonról a pótzászlóaljakat kiküldeni az elesett katonák pótlására. És jöttek majd ők a sorba, lettek hősök az idegenben.

.

„DALOLVA MENTEK CSATÁRÓL CSATÁRA”,

.

mint írtam bevezetőmben, a nagykanizsai szoborról idézem annak feliratát.

.

Rájuk is emlékezni akarunk mostani utazásunkkal a magunk módján és nem utolsó sorban elesett rokonaimra, mint írtam már máshol honlapomon.

.

.

.

Másnap, 2018. október 25.

.

Mára tervezték a debreceniek az emléktábla avatást Visintiniben a Magyar Kápolnánál. Korán kelünk annak ellenére, hogy nem vagyunk csak néhány kilométerre onnan. Pár perc alatt odaérünk. Szándékosan választottuk a doberdói szállást, szimbólikusan is ezen a szomorú történelmi helyen. Megérkezésünkkor már dolgoznak a katonák, hogy leemeljék az emlékkövet, rajta az avatandó táblával a teherautóról és a szűk ösvényen végleges helyére helyezzék.

.

.

Megtudtuk, hogy a hivatalos ünnepség kezdete előtt a debreceni delegáció San Martino del Carso településen a Nagy Háború múzeumát tekinti meg. Odamentünk mi is. A múzeum még zárva, sehol a környéken idegen rajtunk kívül.

.

.

Sétálunk a falu közepén, ahol megnézzük az ottani emlékhelyet, amikor néhány kocsiból álló gépkocsikaraván és a debreceniek autóbusza érkezik. Ezen a téren sincs senki, csak mi ketten feleségemmel. Elsőként száll ki az egyik autóból a bevezetőmben említett katonaismerősöm. Igencsak meglepődött amikor meglátott minket. Kölcsönös üdvözléskor kérdezi, hogy hogyan kerültünk ide? Magánúton eljöttünk az emléktábla-avatóra válaszolom és kértem engedélyét, hogy hozzájuk csatlakozhassunk. Megkaptam. Azt is kértem, hogy szóljon, ha kellemetlen számára jelenlétünk, akkor visszavonulunk. Szó sincs erről közölte, miközben a buszról is leszálltak az azon utazók, kik közül szintén meglepődtek néhányan amikor megláttak minket. Sokukat személyesen, másokat csak úgy debreceniként ismerek. Volt, akivel Debrecenben már többször is beszélgettünk, de itt legfeljebb bólintott amikor találkoztunk. Ezt is elkönyveltem magamnak. Meg aztán azt is, hogy én úgy érzem, hogy tartva magam korábbi írásaimhoz, elmondott gondolataimhoz, még anyagi áldozatok árán is eljöttünk ide feleségemmel. Mert nekünk ez az utazás, mint mostanára kiderült, ötszázegynéhány forint híjával belekerült kettőszázezer forintunkba. De nem számít, büszke vagyok, hogy már csak azért is eljöttünk! Nem beszélve arról, hogy ha engem elhoznak a debreceni delegációval, akkor feleségem nem tudott volna eljönni, pedig megérdemli, hiszen igen sokat dolgozott az első világháborús katonák adatainak összegyűjtésén, még az érkező delegáció néhány tagját is segítve munkájával.

Hamar odaértünk a falucska múzeumához, hol egy olasz hadszíntérkutató szavait fordította a tolmács. A debreceni megyei és városvezetők közül néhányan és a kíséretükben ide eljutottak, valamint a katonák, a DTV munkatársai és mi ketten feleségemmel hallgattuk végig az ismertetőt, miután megnéztük a múzeum kiállítását. Rengeteg, a harcterekről összegyűjtött harci eszköz, a katonák használati tárgyai mind-mind a Nagy Háború során használatosak voltak egykor.

.

.

Ezután rövid séta következett a közeli erdős részen, ahol az ösvény mellett egyebek mellett megnéztük a 39-esek egykori parancsnoki bunkerét és annak mostanára növényekkel benőtt előterét, ami a levezető lépcsőhöz vezető lövészárok rendszer része volt annakidején.

.

.

Nem túl nagy sziklába vájt üreg. Nem gondolnám, hogy 8-10 embernél több elfért volna benne. Könnyen írom ezeket a szavakat, de milyen nehéz lehetett ezt kivésni a harcok közepette a kősziklából?

.

.

Tovább haladtunk az erdei úton ahol újabb emlékhely:

.

.

Eljutottunk egy nagyobb völgymélyedéshez, ahol elmondták a tőlem tájékozottabbak, hogy itt nagyon sokan haltak meg a háborúban a gáztámadás során, mert ebben a hegyoldallal körülvett mélyedésben a gáztámadás során „megült” a gáz. Aki ott volt, mindenki meghalt.

.

.

Visszafelé gyalog az autóinkhoz katonaismerősömmel és főnökével jöttünk. Tessék megelégedni ezzel a fogalmazással. Természetesen pontosan ismerem, de szándékkal nem nevezem meg őket, mivel erre nem kértem és nem kaptam engedélyt. E soraimat úgysem fogják olvasni, de ha mégis, akkor azt hiszem, hogy nem hibáztam fogalmazásmódommal.

A főnöknek alkalmam volt elmondani, hogy mi is hozott minket feleségemmel ide. Elmondhattam neki, hogy három nagy-nagybátyám veszett oda a Nagy Háborúban. Egy család három húsz év körüli fiáról soha semmit nem tudott meg a család, miután elvitték őket katonának. Apai nagyapám is itt Doberdónál harcolt a 39-esekkel együtt a háború végéig. Haslövéssel, hadirokkantan, de hazakerült. Bakaként szerzett Bronz, Kisezüst, Nagyezüst vitézségi érme után avatta őt vitézzé a kormányzó úr. Várományosaként magam is jelentkeztem a Vitézi Rendbe, ahol engem is vitézzé avattak. Más dolog, hogy a jelenlegi „Rendek” számomra elfogadhatatlan tevékenysége után távoztam soraikból. Vitézi címemről viszont véletlenül sem mondtam le, hiszen azt derék nagyapám után viselhetem. Ezek is, meg a téma után érdeklődőként jöttünk el magánúton erre a megemlékezésre.

.

Katonaismerősömtől és főnökétől engedélyt kértem arra, hogy az általuk Visintiniben avatandó emléktáblán elhelyezhessük saját koszorúnkat.

Megengedték. Köszönöm ezúttal is!

.

.

Autóba ültünk és csatlakoztunk a delegáció karavánjához úton Visintiniig vezető néhány kilométeres úton.

Méltóságteljes emléktábla-avató ünnepség, melyen megjelent a magyar delegáción kívül a környék olasz és szlovén településeinek képviselői. Megjelent ott egy egész olasz iskolai osztály, kik olyan hetedikesek lehettek. Ismert és számomra ismeretlen személyek, egyházi méltóságok szóltak a térségben dúlt kegyetlen harcokról. Az azok során elesett magyar katonákról. Megemlítették, hogy a katonák annak idején több helyen emeltek többnyire fából készült imahelyeket. Ezek szinte mindegyike áldozatul esett, az ott folyt tüzérségi harcoknak. Visintiniben 1918. év elején kezdték el katonák kőből építeni a kápolnát a környéken elesett több tízezer magyar katona emlékére. De mire az elkészült volna, a háború befejeződött. Az emlékmű sorsa megpecsételődött, mezőgazdasági célra hasznosították a környékbeliek.

1992-ben hagyományőrző egyesületek megkezdték a kápolna rekonstrukcióját. 2009. május 29-én Sólyom László köztársasági elnök avatta fel.

Ünnepi beszédek után a hivatalos koszorúzások.

.

.

Végül a narrátor látja kezemben a koszorút és közli, hogy elhelyezhetjük azt. A katonai delegáció vezetője is szól, hogy koszorúzhatunk.

.

.

Az előbbi fényképeket, melyeken feleségemmel együtt vagyunk, nem tudom, hogy ki készítette, de köszönjük. Cs S tanárúrtól kaptam ezeket.

.

Az ünnepség zárásaként a katonazenész fújja a „Takarodót”. Tessék meghallgatni!

.

.

Döbbent csendben állunk, tiszteletünket adjuk Hőseinknek, minden katonának, aki részt kellett, hogy vegyen azokban a borzalmakban. De nem feledkeztünk meg az otthon maradt családtagokról, szomorú szívű Édesanyákról, Édesapákról, kik sok esetben hiába aggódtak fiaikért. Menyasszonyok, fiatal feleségek, esetenként apró gyerekekkel hiába várták vissza szeretteiket. Micsoda borzalom! Rájuk is emlékeztünk Visintiniben a Magyar kápolnánál az ott és a környéken folyt egykori harcok színhelyén, a pokolbéli harctéren.

.

.

Búcsúzóul megköszöntem a katonai és városvezetőnek, hogy csatlakozhattunk az emléktábla-avató ünnepséghez, kik jóváhagyólag nyugtázták azt.

.

.

.

Délután ismét egyéni temetőlátogatásra indultunk Fogliano Redipuglia, Cimitero Mil. Ausztrio-Ungarico 1915-1918 katonai temetőjébe 45.859824, 13.483489

Itt már jártunk nyolc éve, de akkor a temető kapuja be volt zárva. Most szerencsénk volt, bejutottunk. Az előző temetőhöz képest arányaiban kevesebb, de itt is igen sok magyar név olvasható a fejköveken.

.

.

Az előző fotón látható emléktábla magyar nyelvű felirata:

 

I. VILÁGHÁBORÚS HŐSI TEMETŐ 1915 – 1918.

FOGLIANO – REDIPUGLIA

EBBEN A TEMETŐBEN LELT VÉGSŐ BÉKÉT AZ OSZTRÁK-MAGYAR HADSEREG HAZÁJÁT SZERETŐ, 14550 ELESETT HŐSE.

ITÁLIA TESTVÉRI SZERETETE HELYEZTE ŐKET ITT ÖRÖK NYUGALOMRA.

 

EMLÉKÜKRE ÁLLÍTOTTA:

SOPRON VÁROS KÖZÖSSÉGE

TÁMOGATÓ: NCA

.

Redipugliában van még egy másik monumentális katonai emlékmű, Military Memorial Redipuglia 45.850676, 13.486957, amit nyolc éve sem láttunk, most sem tudtunk előtte megállni. Valamilyen felújítási munkálatokat végeznek ott.

.

.

Estefelé, mintegy utunk zárásaként, hiszen holnap reggel indulunk haza, rövid sétára mentünk a háborúból ismert Görz, ma Gorizia városába. Igazi olasz nagyváros éli mindennapjait. Nem tudunk minden helyszínt felkeresni itt sem, nincs rá időnk. Megállunk azért az Isonzó folyó mellett. Elsétálunk annak közúti hídjára. Eszünkbe jutnak az itt folyó kegyetlen harcokról olvasottak. Készítünk néhány fotót és visszautazunk szállásunkra.

.

.

Az előző fényképen mobiltelefonom képernyőképe látható, hol a Google térképen a jelölt helyről készítettük az Isonzó folyóról felvételeinket, mely pont GPS koordinátái 45.934803, 13.59905

.

Utazásunk végéhez közeledve, ha számvetést tennénk, meg kellene állapítani, hogy nem láttunk azért mindent, amit szerettünk volna. Volt még néhány olyan katonai temető, amit azért nem láthattunk, mert a térkép szerinti megközelítési ponton nem állhattunk meg autóval. Más esetben egyszerűen nem találtuk meg a keresett helyet. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy nem volt haszontalan ide eljönni. Hogy sikerül-e még valaha egy újabb utazás ide, azt nem tudom, inkább gyanítom, hogy nemigen.

.

Másnap, útban hazafelé, közel a magyar határhoz, de még Szlovén területen leelőz miket a DTV kocsija. Nem sokkal később pedig már Magyarországon, Nagykanizsa előtt Debrecen város mikrobusza. Természetesen észre sem vesznek minket, azért mi jelképesen intünk nekik, jó utat kívánunk hazáig.

.

Mi még megalszunk Nagykanizsán és holnap reggel indulunk haza.

.

A Debrecen Televízió forgatott ezen az úton, mint említettem. Nem tudom, hogy milyen terjedelmű filmet terveznek, vagy csak egy rövid tudósítást készítenek.

.

.

Kedves olvasó!

.

Ennyiben tudtam beszámolni mostani doberdói utazásunkról. Megtiszteltetésnek veszem, ha beleolvasott soraimba, talán tudtam újat mondani, mutatni.

.

Debrecen, 2018. október 30.

.

Tisztelettel: vitéz Csizmadia József és felesége