2020.10.21.

vitéz Csizmadia József honlapja

Kiscsoportos megemlékezés, koszorúztunk néhányan.

Tisztelt Olvasó!

.

Ezúttal kivételesen, ismételten egy keserű hangú írásomat olvashatja, ha idejét áldozza erre. Kérem is arra, hogy ne tegye csak akkor, ha kíváncsi egy katonai témájú perlekedésemre. Lehet, hogy jobb, ha előveszi televíziójának távirányítóját, ahol megannyi “színvonalas” műsor között válogathat, ahelyett, hogy velem tölti drága idejét a következő néhány percben.

Ha mégis egy vénember morgolódására kíváncsi, akkor remélem mondandóm végén egyet fogunk érteni.

Tegnap délelőtt hallottam, hogy koszorúzás lesz a debreceni Bocskai laktanya előtt, annak falán elhelyezett emléktáblák egyikénél. Tessék elnézni nekem, hogy az egykori Pavillon, később Bocskai laktanya számomra fogalom. Ez az egykor híres, hírhedt laktanya sok fiatalember számára lehet jelkép, lehet tragédia kezdete, lehet katonai dicsőségek kiinduló állomása, ébreszthet sokak számára kellemes, vagy igen kellemetlen emlékeket.

Írom, hogy számomra jelkép. Igen, mert anélkül, hogy elvárnám Öntől, hogy végigolvassa honlapomon leírt gondolataimat, írásaimat, ahol írtam már ezekről, röviden összefoglalom, hogy ebben a laktanyában katonáskodott Nagyapám, mint az egykori 39-esek katonája, itt volt katona Édesapám, az egykori Pavillonban, és itt szolgáltam le kétéves sorkatonai szolgálatom nagyobb részét magam is, mint ahogyan említettem ezt máshol. Itt csak utalni szerettem volna családom katonai kötődésére ehhez a laktanyához, megkímélve Önt attól, hogy erről más gondolataim között kelljen kutakodnia, már amennyiben ez érdekli.

Koszorúzás ma, 2014. március 4.-én.

Nem tartozik szorosan a témához, de meg kell említenem, hogy Édesapám pontban a mai napon lenne 93 éves, de nem Rá emlékeztünk ezúttal.

Koszorút helyeztünk el azon az emléktáblán, mely egyike az egykori laktanya falán elhelyezett emléktáblák közül annak, amelyik az 1945. március 4.-én megalakított Demokratikus hadsereg 6. hadosztályára emlékezik, megalakításának 68. évfordulóján.

DSCF3904

Mindannyian tudjuk, hogy az elmúlt évtizedekben, évszázadokban fújtak a “szelek” jobbról, vagy balról, jöttek mentek az éppen aktuális “izmusok”, a katonának szolgálnia kellett. Engedje meg nekem, hogy ne vitatkozzam akár magammal is ezekről. Figyelembe kell azért venni, hogy pont ettől az időponttól kezdődött azon katonák üldöztetése, mint az én Nagyapámé is, aki eső világháborúban szerzett kitüntetései után történő vitézzé avatása miatt Őket a második világháború után azért üldöztek.

Had közelítsem meg viszont e témát a mindenkori katona szemszögéből, félretéve egyik vagy másik politikai törekvést. Véletlenül sem erről van szó! Itt a nagybetűs KATONÁ-ról van szó, aki mindenkor köteles volt teljesíteni a parancsot függetlenül attól, hogy éppen milyen szelek fújtak, parancsnokaik kiknek elvárásait kellett, hogy teljesítsék.

Szó lehet arról, mint említettem előbb, hogy Nagyapám első világháborús 39-esként innen indult a doberdói harcok poklába. Édesapám többségében az un. Horthysta hadsereg katonájaként, a második világháború orosz frontjának első vonalában harcolva, majd orosz hadifogságban töltött több mint hároméves Ural melletti “üdülése” után, ahonnan 1948 nyarán ugyanebbe a laktanyába érkezett haza. Majd Édesapám 1955-ben rövid ideig tartó átképzése időszakában az un. Demokratikus hadsereg katonájaként, hogy magamat ne is említsem, aki 1969-től 1971-ig meg egy egészen más hadsereg katonájaként teljesítettük a kiadott parancsot. És akkor még nem is léptünk ki szűk családi környezetemből, és mindegyikünk ugyanabban, ebben a debreceni laktanyában szolgáltunk.

Vénségemre veszem a bátorságot, hogy felszólaljak az ellen a közöny ellen, amit manapság tapasztalhatunk. Ezen a mai koszorúzáson a kirendelt négy katonával együtt sem voltunk egy tucatnyian.

DSCF3892

DSCF3897

Pontosan tizenegyen voltunk, ami engem felháborít. Felháborít azért, mert a tizenegyben benne volt a feleségemmel együtt két másik egykori katona özvegye is. Három feleség és velem együtt négy volt katona, tábornoktól a sorkatonáig! Megáll az eszem! Haragszom azért a közönyért, ami manapság tapasztalható felmenőink katonaemléke ápolása kapcsán. Az egykori katonahősök százezrei ezt érdemlik, tessék mondani?! És tegyük félre itt a politikát! Ma a Demokratikus hadsereg 6. hadosztály megalakulásának emléktábláját koszorúztuk, a kirendelt katonákon kívül heten, akik közül egy személy a Dunántúlról érkezett erre az alkalomra Debrecenbe.

DSCF3898

Magam hitvány civilként éltem le életemet, mert a sorkatonai szolgálatomon kívül nem kellett mundérba bújnom, de nagyon szégyelltem magam ma, amikor azt a határtalan közönyt kellett tapasztalnom amit megpróbálok azért a diplomáciai keretek között megfogalmazni.

Szégyelltem magam egy-két kivétellel, akik ma ott voltak minden egykori katonai felettesem nevében is, akik annakidején parancsnokaim voltak, ma pedig hiányoztak erről a megemlékezésről, pedig Ők egész életük során ebben a Demokratikus Hadseregben szolgáltak. Már-már azt hiszem, hogy annak idején Ők éppúgy osztották az észt, mint ahogyan teszik manapság olyanok, akik megkérdőjelezhető módon “megúszták” a katonaságot, de most játsszák az eszüket kemény katonai elméleteikkel, pedig hallatlan nagy kapcsolataik lévén, kerülték el a honvédséget, ezt a Demokratikus Hadsereget, akár a hatvanas években is. Megúszták, de számomra ezek erkölcsi nullák! Természetesen itt csak azokra zsiványokra gondolok, akik megtehették, hogy meglógjanak kötelességük elől. Felmentést kaptak szegények, mert “nagyon betegek” voltak. Nem tartoznak ide azok, akik valóban egészségi vagy más okból nem voltak katonák.

Mondhatnánk, hogy ma a Demokratikus Hadsereg nem módi. De akkor mit mondjunk, arról, amit honlapomon máshol már leírtam, hogy pár hónapja, az egykori 39-esek emlékművének koszorúzásán feleségemmel és egy ismeretlen hölggyel együtt is hárman voltunk ott spontán odaverődő civilek a kirendelt katonákon kívül, a debreceni 220.000 főre mondott lakosok közül. Itt bizonyosodik be, hogy nem a jobb, vagy baloldali hadsereg megítéléséről, hanem egy hallatlan közönyről van szó még akkor is, ha úgy gondolom, hogy igen kevés család lehet Magyarországon, akiket ne érintett volna az elmúlt háborúk vagy úgy, hogy azokban harcoltak családtagjaik, derék felmenőik, vagy úgy, hogy azon harcok valamelyikében estek el, haltak hősi halált, vagy úgy, hogy egyszerű katonaként szolgálták a Hazát.

Vígasztalom magam a következőkkel. Azzal, hogy talán nem volt megfelelő hírverés erről a koszorúzásról, ugyanakkor ismét a szomorúság tölt el. Hol voltak a katonák? Hogy csak akkor vannak jelen egy ilyen megemlékezésen a kamerák, fotósok, ha azon részt vesz valamelyik városi méltóság. Ha ott lettek volna városunk nagyjai, vagy közülük talán egy is, akkor viszont kattogtak volna a fényképezőgépek, dupla sebességgel forogtak volna a kamerák. Tolakodtak volna, hogy megörökíthessék nagy ívű gondolatikat, tiszteletadásukat miként elhelyezik koszorúikat. Talán városunk méltóságainak, nyugalmazott vagy aktív katonáink felmenői nem harcoltak az itt említett harcokban? De igen, csak nem érdekli Őket, feltételezem fenti magánvéleményemmel!

Így emlékeztünk ma Debrecenben kevesebben, mint tucatnyian! Mi ott voltunk, és nem azért, hogy akár a televízió híradásaiba kerüljünk. Mi csak koszorúztunk!

Ezért vagyok mérges, ezért írom megkeseredett soraimat! Ha a bevezetőmben remélt egyetértésben olvasta gondolataimat akkor köszönöm, ha nem, akkor Ön is a kevesebb, mint tucatnyi megemlékező közé nem sorolhatóként töltötte drága idejét míg idáig jutott az itt leírtak olvasásában.

Azért köszönöm!

.

Debrecen, 2014. március 4.

.

vitéz Csizmadia József